A lélekpusztítás gyakorlata
Irta: Posta Imre - Datum: 2018. January 21. 09:00:46

Teljes hir

Mivel a zsidó lelketlen, így pusztítani sem lehet, de kár összekeverni a magyarok lélekpusztulásával, mert az sikeresen kivégezték már. Kár is róla beszélni. Nyomor a köbön. A kormány választási gyûlöletkampányát nem érdekli a magyar jellem lezúzása, tönkretétele. Vélemény.

A heves migránsellenesség, a menekülõk pusztító hétfejû sárkánnyá mitizálása, az ellenségesség, a félelem, a pánik elhintése nem csak azért baj, mert a földönfutó emberek, asszonyok és gyermekek életén nem segít, hanem mert elhinti az intolerancia magvait, és a szolidaritás tagadásával részben vagy egészben kiirthatja a lélekbõl az együttérzés képességét.

Nem csak a menekültekkel való együttérzés hiányáról beszélek, hanem a totális érzelmi sérülésrõl, amely következtében a kormánypropagandától elkábult magyar akkor sem ismeri a szolidaritás érzését, ha a saját elesett, szegény, öreg vagy éppen beteg honfitársairól van szó. Sõt, szerény tapasztalataim alapján meggyõzõdésem, hogy akiben a szolidaritást félelemmé torzította a médiából, a plakátokról és a nemzeti konzultációból ereikbe szivárgó méreg, az a saját családtagját, családtagjának az övétõl eltérõ értékeit, véleményét, viselkedését is ellenségesebben, értetlenebbül figyeli.

Véletlenül sem vetném össze a két rendszert, de amikor a nácizmus idegengyûlölete átszõtte a német nemzetet, a Hitler-hívõk nem csak a zsidókat utálták engesztelhetetlenül, hanem az angolokat, franciákat, oroszokat és minden más nemzetbelit. Sõt a saját honfitársaikat is megfojtották volna egy kanál vízben, ha azok nem értettek velük egyet. Tény: a nácizmust elutasítók kevesen voltak, és akik voltak, talán azok többsége is némán, cinkosan tûrte a történteket.

Ez Magyarországon sincs másképpen. A méreg hat. Már a tisztességes emberek térde is megremeg, ha egy iszlám hitûre gondolnak. Az ember esendõ állat. Nem mentem fel, bár el sem ítélem.

Érdemes eljátszani azonban azzal a gondolattal, mi lett volna, ha a mintegy ezerkétszáz ellenõrzött menekültet befogadja az ország? Mi lett volna, ha a média meg a plakáterdõ (no, meg újabban az óvodáktól és az iskoláktól kért terrorellenes intézkedési terv) nem a félelmet, a gyûlöletet meg a pánikot sugározza, sugalmazza, hanem bemutatja a befogadottakat, sõt gyûjtést szervez nekik, és elviszi õket a falvakba, a városokba, azaz közel az emberekhez, hogy szemtõl szemben elmondhassák, hol éltek, hogyan éltek, és miért kellett ott hagyniuk a lakásukat, a boltjukat, a munkájukat, élõ és halott rokonaikat szülõhazájukat – az életüket? Miért kellett elmenekülniük?

Ezeken a – feltételezhetõen – katartikus találkozásokon, valamint a – tegyük fel − együttérzõ média támogatása segítségével országosan kialakulna a szolidaritás érzése. A szolidaritás, amely ugyanúgy totális lenne, és a menekülteken kívül a honfitársainkat, a családtagjainkat is érintené, amiképpen most a szolidaritás hiánya, az ellenérzés.

Errõl a lehetõségrõl azonban momentán lekésett a nemzet. A kormány választási gyûlöletkampányát nem érdekli a magyar jellem lezúzása, tönkretétele, amint Hitlert sem érdekelte a német jellem elpusztítása, amelyet „soha ily ördögi kegyetlenséggel sárba nem tapostak” (Erich Kästner, 1946).

Nem ez az elsõ alkalom a történelemben, hogy az ország vezetése farkasokat nevel a legártatlanabb bárányokból is. Ismerjük a mûsor végét. Jön a bukás, az összeomlás, lelki trauma, amint az elsõ és második világháború után.

Tény: nagyobb idiotizmust, megterhelést is kibírt már ez az ország.

Ámbátor ez nem vigasztal. Ideje volna abbahagyni az önsorsrontást. Úgy tudom, megbûnhõdte már e nép a múltat s jövendõt.

Vagy nem?

(A szerzõ író)
Link